Nagy volt a 2026-os antarktiszi ózonlyuk, de ettől még folytatódhat a helyreállás
A 2026-os antarktiszi ózonlyuk az elmúlt évtizedek egyik legnagyobbja volt, mérete azonban önmagában nem cáfolja az ózonréteg lassú regenerálódását. A NASA és a NOAA november 4-i összegzése szerint szeptember 7. és október 13. között átlagosan 25 millió négyzetkilométerre terjedt ki az erősen ózonszegény terület. Ez a 48 éves műholdas megfigyelési sor hetedik legmagasabb szezonátlaga.
A napi csúcsot szeptember 18-án mérték, amikor az ózonlyuk 27,1 millió négyzetkilométeres volt. Ez elmaradt a rekordtól: a NASA Ozone Watch adatai szerint 2000 szeptemberében 29,9 millió négyzetkilométert ért el.
A napi csúcs és a szezonátlag nem ugyanaz
Az egynapi maximum azt jelzi, mekkora volt a 220 Dobson-egység alatti összózontartalmú terület a szezon legszélsőségesebb napján. A szezonátlag viszont a NASA és a NOAA által vizsgált fő ózonvesztési időszak napi adataiból számolódik.
A két mutató ezért eltérő képet adhat. A 2000-es év tartja az egynapi rekordot 29,9 millió négyzetkilométerrel, szezonátlaga azonban 24,8 millió négyzetkilométer volt. A 2026-os, mintegy 25 milliós átlag ezt kis mértékben meghaladta, miközben a napi rekord nem dőlt meg.
Az ábra a NASA Ozone Watch éves adatsora alapján a 1979 és 2025 közötti, lezárt idősorokat mutatja. Az ózonlyuk mérete évről évre erősen ingadozik, nem egyenletesen csökken. A legmagasabb szezonátlagot 2006-ban mérték: 26,6 millió négyzetkilométert. A 2026-os adat külön szerepel, mivel a grafikon készítésekor a NASA történeti táblázata még csak 2025-ig volt lezárva.
Az erős poláris örvény szerepe
A kiugró érték fő oka a déli félteke sztratoszférájában kialakult, szokatlanul erős és kiterjedt poláris örvény volt. Ez a nagy sebességű szelekből álló légköri rendszer elszigeteli az Antarktisz feletti levegőt az alacsonyabb szélességekről érkező, ózonban gazdagabb légtömegektől.
A NASA magyarázata szerint 2026 augusztusában és szeptemberében különösen gyengék voltak azok a bolygóléptékű légköri hullámok, amelyek más években felmelegítik és megbontják az örvényt. Emiatt a hideg, elszigetelt sztratoszférikus viszonyok nagyobb területen és hosszabb ideig fennmaradtak.
Az örvény nem közvetlenül bontja az ózont. A folyamatokhoz továbbra is emberi eredetű, klór- és brómtartalmú vegyületek légköri maradványai szükségesek. A rendkívüli hidegben kialakuló sztratoszférikus felhők felszínén olyan reakciók zajlanak, amelyek aktívvá teszik a klórt és a brómot, a déli tavasz napfénye pedig felgyorsítja az ózonpusztulást.
Az ózonlyuk nem valódi rés a légkörben: a 220 Dobson-egység alatti összózontartalmú területet jelöli. A Dobson-egység a légoszlop teljes ózonmennyiségét méri.
Egyetlen nagy szezon nem írja felül a trendet
Az ózonréteg helyreállása nem azt jelenti, hogy az antarktiszi ózonlyuknak minden évben kisebbnek kell lennie. A hosszú életű ózonkárosító gázok egy része továbbra is jelen van a légkörben, így kedvező időjárási és légköri viszonyok mellett ismét kialakulhat nagy kiterjedésű ózonlyuk.
A hosszú távú folyamatokat ezért több évtized adatsorából lehet megítélni. A NASA szerint a helyreállás egyik jele, hogy az ózonlyuk az utóbbi években jellemzően később kezd kialakulni. Paul Newman, a NASA ózonkutatásának korábbi vezetője szerint a 2026-os ózonlyuk 3,5 millió négyzetkilométerrel nagyobb lehetett volna, ha az ózonkárosító anyagok légköri szintje ma is a 2000 körüli csúcson állna.
A Montreali Jegyzőkönyv nyomán visszaszorított vegyületek hatása tehát már mérhető. Az Antarktisz sajátos légköri viszonyai ugyanakkor továbbra is okozhatnak rendkívül nagy ózonlyukakat. A 2026-os szezon arra figyelmeztet, hogy külön kell kezelni a rövid távú légköri ingadozásokat és a több évtizedes kémiai helyreállást.